(...)

Az utóbbi időben a saját blogom volt a mostoha gyerekem. Sokat nem kell gondolkoznom azon, hogy vajon miért van ez így. A válasz egyszerű: átköltözünk a várva-várt házba. Nagyszerű érzés. Van udvar, van élettér. Két dolgot már az első napokban megfigyeltem: sokkal kevesebbet - mondhatni egyáltalán nem - ülök a TV és számítógép előtt és a másik dolog pedig az, hogy a gyerekek is megváltoztak, mintha teljesen kicserélték volna őket.
A nap nagyrésze - ha az idő is megengedi - házon kívül, az udvaron zajlik. Felkelés után már indul a család kifelé. A gyereke játszani, a felnőttek kicsi friss levegőt szívni, nyújtózkodni. Aztán ugyancsak ott kerül sor az ebédre, ma még a vacsorát is ott fogyasztottuk el. Aztán meg elég sok látogatónk van, velük is a kertben szoktunk leülni társalogni, sörözgetni. Mintha a ház nem is lenne. Végre kiszabadultunk a tömbházlakás négy fala közül és az eddig ott tévézéssel eltöltött időt mind be szeretnénk pótolni. Sokszor úgy érzem magam, mintha keleten lennék, ott is minden a házon kívül, az udvaron, az utcán zajlik.
Írtam, hogy a gyerekek is megváltoztak. Igen, megváltoztak: nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak lettek. Mintha könnyebb lenne a fektetés, mintha szófogadóbb lenne Dávid fiam és mintha Bence sem sírna annyit az anyja után.
Röviden: egy álom vált valóra és ilyenkor annyit szokás mondani, hogy köszönet mindazoknak, akik az álom megvalósításán dolgoztak. Ezer köszönet...