Back to the Virtual World

Vége az uborkaszezonnak! Hogy ezt honnan tudom? Egyszerű a válasz: végetért a szabadság, lejárt a nyaralás és napról napra nő a fontos tennivalók listája.

Megígértem, ha véget ér az uborkaszezon és a sok esetben céltalan lebzselés, én is visszatérek. Most megteszem. Hosszú hetek óta tartó hallgatásom megtöröm ma éjjel néhány sorral.

És ha már az uborkaszezon utáni első bejegyzés, akkor miról szólhatna, mint az uborkaszezonról. Röviden, volt benne utazás (hegyek, tenger, egy kis Bulgária zabálással, sörözéssel és fagyizással egybekötve, egy szinte halálos álomban történő vezetés stb.), volt benne házépítés-házszépítés, kipakolás-kicuccolás, volt benne sok haver és sör, volt benne egy szép torockói kirándulás (ami tulajdonképpen Encikém osztálytalálkozója volt), volt benne foci (mint szurkoló és mint "szenvedő alany"), volt benne három esküvő (kettő szuper, egy gyenge) és nem utolsó sorban volt benne munka is. Mert uborkaszezon ide vagy oda, de néha a zöldséget is meg kell öntözni, ki kell gyomlálni és meg kell kapálni ahhoz, hogy teremjen. Falusi gyerekként ezt azért tudom...

Van egy-két történet, amit bővebben kifejtek, hiszen úgy gondolom megéri.

Mint azt említettem, voltunk Bulgáriában. Varnában egy kiadós ebéd és néhány sör után sétálgatva, úgy döntöttünk, hogy meg kellene enni egy fagyit is, hisz olyan jól néz ki. Olyan golyós, kimérős fajtát. Lucian és Andi gondoltak is egy merészet és kértek négy-négy golyót. Azt hitték/hittük, hogy úgy van, mint nálunk. Erre meg ketten kaptak másfél kiló fagyit és fizettek 18 eurót. Meg is lepődtek rendesen, hisz ötünk ebéde üdítőkkel és sörrökkel együtt alig volt valamivel drágább. Tanulva az esetből, Enici csak 2-2 gombócot rendelt fejenként: magának, nekem és Dávid kisfiamnak. A hat gombóc is megközelítette a másfél kiló fagyit, fizettünk is érte 14 eurót. A röhejes az volt, hogy már a fülünkön is fagyi folyt kifele, de még a kezünk tele volt. De beszéljenek a képek helyettem, az mindent megér :) :

Fagyizás Bulgáriában 1. fotó

Fagyizás Bulgáriában 2. fotó

Naszóval annyi fagyit kaptunk mindössze 32 euróért, hogy mi öten totál szarosra ettük magunkat, jutott bőven egy homelessnek is és még a kukába is sikerült eldobnunk belőle jócskán. Tanulság: turisták figyelem, Bulgáriában merőkanállal mérik a fagylaltot, főleg ha látják rajtad, hogy kívánod.

Egy másik történet, amit muszáj leírnom az a hazaút a tengerről. Sokáig tanakodtunk, hogy szombat este vagy vasárnap este induljunk hazafele. Végül szombat este olyan 9 körül úgy döntöttünk, hogy mégiscsak hazaindulunk (annak ellenére, hogy a döntést nem akartam különösképpen befolyásolni, kicsit örültem, hisz vasárnap volt a CFR első hivatalos meccse, így oda is elérhettem). Éjfél körül indultunk el Konstancáról. Természetesen én aznap nem úgy készültem, hogy 670 km-t vezetek éjszaka, így semmi délutáni alvás, pihenés nem volt, sőt, helyette inkább egész délután strandoltam. Már Konstancán megvettem a kér Vörös Bikát, hisz tudtam, hogy nem lenne rossz, ha szárnyaim nőnének. A hátam nem tollasadott igazán tőle és a fáradtság is egyre eluralkodott felettem. Segesváron kezdtem érezni, hogy egyre nehezebb a történet. Meg is ittam gyorsan egy kávét, de már semmit sem használt. Radnóton még tornáztam egyet, aztán meg Aranyosgyéresen elaludtam. Mozgó autóban a kormány mögött. Ilyent még sosem csináltam 14 év vezetés alatt. Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy Enicim rámszól valamit, valami olyasmit, hogy Rucim, mit csinálsz? Mindjárt nekimegyünk! vagy valami hasonlót. Erre ébredtem. Meglepetésemre nem az ágyban, hanem egy 80 kilóméterperórával száguldó autóban, ami egyenest egy fehér Ford Focusnak tartott. Szerencsére valaki valahol nagyon szeret minket és volt annyi lélekjelenlét, hogy megoldjam a helyzetet. Fékeztem, de nem durván, elrántottam a kormányt, de csak annyira, hogy a másik sávra ne menjek át, de a Focust elkerüljem. Szerencsémre elég széles volt az útszakasz mindehhez. Akkor nem is fogtam fel mi történt. De rá vagy fél kilóméterre meg kellett állni. Nagyon reszketett a gatya szára és olyan képek cikáztak a szemem előtt, hogy a kicsi Fiesta miként préselődik szét a Focus seggén. Szörnyű élmény volt. Mai napig milliószor eszembe jut és nem tudok hálát adni annak, aki annyira vigyázott ránk. Mert az azért a képhez még hozzátartozik, hogy Enikő egész úton aludt, akárcsak a gyerekek. Kb. két-három perccel az esemény előtt ébredt meg és készült is visszafeküdni, de mégsem tette. Mert ha ő is aludt volna... akkor Ágginak és Iádnak nem lett volna násznagya. De minimum gipszes lábú és kezű lett volna. Köszönöm, köszönöm Encinek, hogy nem aludt vissza és köszönöm annak, aki szeret minket. Köszönöm!