Az 1945 c. film kapcsán

A mai napon elmentünk és megnéztük a Török Ferenc által rendezett 1945 c. magyar filmet. Vittük a gyerekeket is. Igen, vittük őket is, hisz a zsidók deportálása, a dachaui munka- és kivégzőtábor, az auschwitzi haláltábor vissza-visszatérő téma a családban. Újra és újra előkerül egy-egy történet, egy-egy évforduló kapcsán az, hogy az én nagymamám és az Enikő nagymamája is deportált zsidó lány volt. Habár nem tartjuk a zsidó ünnepeket és hagyományokat, nem követjük az izraelita hitet, zsidó felmenőinkről és származásunkról nem akarunk megfeledkezni, és azt szeretnénk, ha ezzel a gyerekeink is tisztában lennének.

Naszóval, elmentünk moziba. A film jó, nekem tetszett, de itt és most nem erről akarok írni. Nézve a történetet, az események alakulását és észlelve a filmkockáról-filmkockára egyre fokozódó feszültséget, gyerekkori történetek jutottak eszembe.

Például azok a nyári napok, amikor Lulu mama (sz. Forsprecher Rezsin) lábainál ülve, egész kicsi koromban megtanultam számolni. Ez annak köszönhető, hogy ő horgolt, és amikor a szemeket szaporítani kellett, hangosan számolt, ezáltal pedig nagyon gyorsan eltanultam ezt tőle. Az is eszembe jutott, hogy kicsit nagyobb koromban, két szaporítás között, mennyit mesélt arról, hogy vele és családjával mi történt a deportáció alatt és azt követően. És az én történetem szála itt fonódik össze a filmével: sokszor mesélt arról, hogy a családból egyedüliként hazatérve (megj: egyik testvére, Zoltán, véletlenül kerülte el a munka- és kivégzőtáborok szörnyűségeit, de erről talán máskor) és visszaköltözve a Magyar Királyi Csendőrség által kiürített lakásba (mai napig megvan az a leltárkönyv, amely a csendőrség által a deportálás pillanatában elkobzott javak hosszú listáját tartalmazza, és amiért ő soha semmi kártérítésben nem részesült), meglepetéssel tapasztalta azt, hogy az a kevés értéktelen bútor meg kiegészítő, amit a csendőrség nem vitt el, az is eltűnt. Aztán a szomszédokat járva és az után érdeklődve, hogy tud-e valaki bármit is az eldeportált család többi tagjáról, legalább akkora meglepetéssel tapasztalta azt is hogy az asztal az egyik szomszédnál, a függönytartó a másiknál, a csillár a harmadiknál lelt új gazdára. És volt olyan szomszéd, aki mindezt visszaszolgáltatta, de volt olyan is, aki úgy tett, mintha mi sem történt volna. Ő pedig nemhogy nem kért soha semmit vissza, hanem egyenesen hallgatott az ismerős bútordarabok és más tárgyak és kiegészítők láttán. Sőt, sok évvel a történtek után, amikor nekem mesélte el mindezt, akkor sem éreztem haragot, gyűlöletet a szavaiban. Tényként mesélt minderről, pont úgy, mint arról, hogy Mengele doktor tulajdonképpen milyen szép férfi volt, hogy mi történt velük nap mint nap a táborokban, hogy sokáig nem hitték, hogy a zsidókat nemcsak dolgoztatják, hanem módszeresen pusztítják is stb. És ilyenkor nagyon bánom azt, hogy ő mikor itt hagyott minket, én még csak 11 éves voltam. Bánom, mert még túl kicsi voltam ahhoz, hogy a mesélteket leírjam, lejegyezzem magam és az utókor számára, és bánom, mert egyik nagy kívánságát, amit nagyon sokszor megfogalmazott mesélései során, nem sikerült teljesíteni: nevezetesen azt, hogy ha felnővök, akkor együtt visszamegyünk Auschwitzba, és megmutatja nekem azt a barakkot és azt az ágyat, amelyben hosszú hónapokon keresztül élt, fázott, éhezett és szenvedett.
Lulu mama, bárhol is vagy most, köszönöm neked, hogy megosztottad velem a történeteket! Lejegyezni ugyan akkor nem tudtam, ma már nem merem (az idő mindent megszépít, megmásít alapon, főleg a gyerekkori emlékeket), de ígérem, hogy amíg élek, emlékeimben megőrzöm és dédunokáidnak továbbadom!